Wasteland

Pár évvel ezelőtt, egy hideg téli estén tejért indultam a szomszéd utcába. Egyszer csak, ahogy sétáltam, egy finom, erős női parfüm illata csapott meg. Körülnéztem, hogy honnan jöhet de az utca teljesen kihalt volt. Nagyon furcsának találtam ezt a tényt és ekkor csókolt meg a múzsa: ez remek krimi jelenet lehetne! Sokáig nem nagyon kezdtem semmit a gondolattal aztán jópár hónappal később megint megihletett a jelenet és gyorsan írni kezdtem egy noteszba. Ez lett belőle:

A nyomok egy kisvárosba vezettek. Éjjel kettőkor értem oda. A főút ki volt világítva, kisebb üzletek és páremeletes tömbházak szegélyezték. Néhány boltban sosem nyugvó neon fények égtek, másokban a kirakatok árasztották a fényt. Az éjszaka ködös volt és csillagtalan. A kocsit egy sötét mellékutcában parkoltam le. Úgy döntöttem körülszaglászok kicsit, feltérképezem a helyet és, ha már arra járok, iszom egy kávét is, elvégre, akár találok valamit, akár nem, egyhamar nem kerülök ágyba. Kiléptem a sikátorból egy lámpa fénykörébe. A főút hosszan nyúlt el jobbra, akár egy fényes leszállópálya. Engem azonban a gyengén megvilágított kisebb utcák érdekeltek, elvégre a sötét alakokat az ember sosem a város szívében találja. Összehúztam a ballonkabátomat és megigazítottam a kalapomat.Lassan indultam el a ködlepte utcákon. A város teljesen kihalt volt. Egyik-másik kanyar olyan sötét utcákba torkollt, hogy a kezem ösztönösen a Revolver markolatára csúszott. Tudtam, hogy a fiúk akiket keresek nem kispályások. Ha felismernek, vér fog folyni. Nem tudhattam, de abban a pillanatban félelmem még alaptalan volt. Egy ilyen poros kisvárosban huligánok sincsenek. Mégis, jobb félni, mint megijedni, gondoltam magamban. A hideg lassan kúszott felfelé a nadrágom szárán, ahogy félig vakon haladtam a gyengén megvilágított, ködös utcákon. Balra lakótömb, sötét ablakokkal, jobbra magas sövényfal a házak előtt. Kezdtem feladni a lélekmelegítő kávé gondolatát és egyre kívánatosabb lett a kocsim hátsó ülése. Úgy döntöttem visszafordulok, ennyi móka elég volt mára. Megfordultam, de épp csak egyet léptem, mikor egy hatalmas fekete macska rontott ki a ködből, átrohant előttem, én pedig majdnem megbotlottam a meglepetéstől. Mire felocsúdtam, már el is nyelte az éjszaka. Szitkozódni akartam, de végül csak elmosolyodtam. Micsoda ostobaság! Az ilyesmin nevetni szokás. Furcsa mire nem képes egy kis köd és sötétség. Ha a környezet megfelelő, bármi ijesztőnek tűnhet. Csak megsaccolni tudtam, milyen messzire csatangoltam el a Cadillac-től. Ahogy visszafelé ballagtam, egyszer csak, mintha egy illatfelhőbe sétáltam volna. Édes és izgató illat volt. Jaj ne! Az agyam vadul zakatolni kezdett. Ismerős illat és nem jelent semmi jót. Rögtön megpördültem, hogy lássam nincs-e mögöttem senki. Az utca néptelen volt. A ködöt fürkésztem, az illat forrását keresve. Mikor az adrenalinszintem kezdett újra a normális felé tendálni, szinte nevetni akartam. Köd és sötétség, csak ennyi kell és az ember máris mindenfélét odaképzel az árnyak közé. Összeszedtem magam és azon voltam, hogy folytatom utam a kocsim felé, de az illat ismét megcsapta az orromat. Szinte ugyanabban a pillanatban kattanást hallottam a hátam mögül és hideg, kemény tárgy nyomódott a tarkómhoz. Bajban voltam. Az illető a hátam mögött, nem szólt, csak megbökte a fejemet a súlyos tárggyal, jelezvén, hogy forduljak meg. Felemelt kézzel, lassan fordulni kezdtem, mígnem egy kétcsövű sörétes puska baljós, sötét csövébe nem bámultam, mindössze néhány centiméterről. A fegyver túlsó oldalán ördögi mosoly terült szét, egy angyali arcon.
- Eldöntötted végre merre mész? Nehéz téged becserkészni. - Gyönyörű nő állt előttem, magas, feltehetően hosszú combokkal, bársonyos bőrrel, melyet a hosszú fekete nyúlszőr kabát és a térdig érő drága és szexis bőrcsizma jótékonyan fedett be. Sajnos nem barátkozni jött.
- Cseles vagyok - mondtam tettetett határozottsággal. Utólag visszagondolva, rettentő ostobán hangzott.
- Szerintem inkább aranyos, határozatlan balfék vagy.
- Szóval aranyos vagyok? - kérdeztem, egyrészt mert meglepett, másrészt, mert időt akartam nyerni, amíg kitalálom, hogy tűnjek el a nyílt utcán.
- Mint egy elveszett kiskutya - mondta a nő és hosszú, csillogó, karmazsinvörös haját hátravetette a válla fölött.- De ne aggódj, majd én hazaviszlek! - Amellett, hogy rúzsos szájából hallani ezeket a szavakat erotikus és izgató jeleneteket idézett fel bennem, a képembe dugott fegyver nem sok jót ígért.
- Joe! - szólt a nő és mögöttem bokorzörgés hallatszott, vagyis inkább, mintha egy erdőt vágnának ki. Néány pillanat múlva pedig óriási ujjak ropogtatását hallottam.
- Joe, a gorilla, ha jól sejtem. - Mondtam félhangosan, mire mordulás hallatszott.
- Ezt igennek veszem. - Ekkorra újabb két verőlegény kászálódott ki a bokorból és két oldalról mellém álltak, persze kartávolságon kívül, nehogy elérjem őket. Azt hiszem velük találkoztam korábban. Az egyiknek még mindig fel volt dagadva a képe.
- Ez most kicsit fájni fog - mondta Joe mély, dübörgő hangján, melyből sugárzott az elégedettség. Gondolatban elbúcsúztam a kávétól és a puha ágytól. Vártam az ütést, ami jött is rögtön. Az ördögien szép mosoly pedig hirtelen átcsapott fájdalmas feketeségbe.

...

A következő amire emlékszem, hogy üres térben lebegek, mintha az űrben lennék. Lassan kalimpálok, de nem nagyon haladok, aztán mintha színek száguldanának felém. Némelyik olyan mintha valamiféle folyadék hulláma lenne, van néhány sárga csík, meg kékben és lilában játszó hópelyhek szálldogálnak. Aztán a színek lassan formálódni kezdenek, összetapadnak, csavarodnak és nyúlnak, míg fegyverekké, elegáns kalapokká és illatos szivarokká nem válnak. Röpködnek körülöttem, mintha más dolguk se lenne. Az egyik kalapot követem figyelemmel, ahogy cikázik, szaltót vet majd verébszárnyakat növeszt és végül lassú, elegáns mozdulattal egy csillogó estélyiruhába öltözött nő fejére ereszkedik. A ruha alig takar valamit, a nő csodálatos, kívánatos és az ujjával int, hogy menjek oda hozzá. Megpróbálom, de továbbra is csak lebegek és elkeseredetten hadonászok, szinte egy helyben úszva a mámorító hölgy felé. Ő közben elkapja az egyik röpködő szivart a levegőben, rágyújt és mélyen beszívja a füstöt majd az arcomba fújja. Megveszek egy szivarért. A szépséges látomás újra szívni kezdi a szivart, nagyot szippant de nem hagyja abba. Csak szívja, szívja míg el nem kezd püffedni, mint valami lufi. Egyre barnább és kövérebb lesz amíg egyszerre autóüléssé változik. "Ilyen hülye egy álmot!", gondolom magamban. Valahonnan ismerős ez az ülés! Már nem is álmodom. Egy kocsiban fekszem. Itt van a vörös hajú nő is, meg Joe a gorilla. Hmmm, ismerős ez az ülés. Várjunk csak, ez az én ülésem! Ez az én kocsim! A saját autóm hátsó ülésén vagyok megkötözve! Micsoda világ az, ahol az embert a saját kocsijával rabolják el a gengszterek! Valaki adjon már nekik pénzt saját bűnöző-járműre! Erre a nagy felháborodásra azt hiszem alszom egyet, úgyis a kocsim hátsó ülésén töltöttem volna az éjszakát. Sötétség.
...

Ez egy régi, gimis esszém, 2007-ből. Nevetségesen érvelek benne, de akkoriban eddig láttam el. Ettől függetlenül imádom ezt az írást, akkor is ha ciki a saját írásodat szeretni :) Az alaptéma a globális felmelegedés volt, de szokás szerint elkapott a panaszáradat, így sok egyébre is kitérek. Egyszer talán majd átdolgozom úgy, hogy egységes legyen :P 

 Sülve-főve együtt,
avagy a globális felmelegedésről

   Többféle teória is létezik arra, hogy mi is folyik –nem nagyon- szeretett Földünk felszínén. A legismertebb vélemény természetesen az üvegházhatásról szóló gondolatsor, mely szerint az emberi tevékenység károsítja az ózonréteget, így több veszélyes sugár érkezik a földfelszínre, mint kéne. Egy másik tudóstársaság viszont úgy vélekedik, hogy még csak most ér véget a legutolsó jégkorszak, ezért van egyre melegebb. Szerintem teljesen mindegy melyik, mert ha így megy tovább a Déli-sark levében fogunk megfőni, mint csiga a francia konyhában.

  A jégtáblák ugyanis olvadoznak, mint emo-lányok a Tokio Hotel koncertjén és pillanatnyilag a tudósokat sem veti fel ötletek tömkelege, azzal kapcsolatban, hogy mit kéne ellene tenni. „Ne használjunk aeroszolos légfrissítőt, és csökkentsük a gyárak és autók károsanyag-kibocsátását”. Ha pedig ez mind meg is valósulna (úgy 2-300 éven belül) akkor az ózonlyuk hirtelen begyógyul… na, persze. Előbb kellett volna gondolkodni. Szinte minden, amit az emberek nagy előrelépésnek hisznek, arról kiderül, hogy két nagy ugrás hátrafelé. Az újkor elején (korábban pedig Rómában) mikor feltalálták és bevezették a modern csatornarendszereket a városokba, minden szennyvizet a folyókba engedtek, amit később vagy épp ők, vagy más városok lakói el is szürcsölgettek. Ennek köszönhetően jöttek létre járványok, betegségek, és ki tudja még mi.

Aztán volt Nietzsche és az ő tanai az „Übermensch”-ről, akik felsőbbrendű emberek és jó irányba vezetik majd a társadalmat. Mit ne mondjak, nem jött be, gondoljunk csak Hitlerre, aki az ő tanaiból merített. Megemlíthetjük még a jó öreg Szilárd Leót, aki az energiaforrások kutatása során felismerte az atomok közötti láncreakciót. Amit persze előbb használtak fel az atombombánál tömegpusztításra, mint energiaszolgáltatásra. Néha azért elsülhetnek fordítva is az ilyen dolgok, hiszen Neumann János rakéták irányítására találta fel a számítógépet, amely ma már nélkülözhetetlen része rengeteg tudományos munkának és kutatásnak., valamint része szinte minden háztartásnak.

A globális felmelegedés tehát mindenképpen következmény, mégpedig az emberi hülyeség következménye. Mert mindenki folyton csak arra gondol, hogy ővele mi van, mi lesz. Esetleg néhányan elgondolkodnak a következő generáció sorsáról (ha mondjuk vannak gyerekeik) és itt nagyjából vége is. Senkit nem érdekel az, hogy mi lesz majd az ükunokájával, akit egyáltalán nem is fog ismerni, mert előbb hal meg rákban vagy agyvérzésben, mint, hogy unokája legyen. Kit érdekel, hogy 20 év múlva mérgező eső fog esni, ha most a tömött busz helyett a kényelmes, masszázsüléses, légkondicionált autójában terpeszkedhet és pöföghet egy dugó közepén?

A mi generációnk kezd rájönni, hogy ez nem jó; az utánunk következő félni fog; az ő gyerekeik pánikolni fognak, az ezután érkezők pedig majd csak hullnak, mint a legyek…

Ha kicsit eltekintünk a földrajzi témáktól és megnézzük, mi megy a tévében, most, az esti mese idejében…nos nem látunk mást, mint tangában (vagy anélkül) pózoló playmate-eket, akiket a 6 éves Gyurika kigúvadt szemmel bámul. Imádok sarkítani és eltúlozni a dolgokat, úgyhogy most is ezt fogom tenni. Megkérdezem: Milyen hatással lesz ez Gyurika lelkivilágára? Nos, hamarosan beszerez rosszéletű osztálytársaitól néhány pornóvideót. Elsősként már elég idős ahhoz, hogy rászokjon a menő Marylin Manson vagy Eminem zenéjére. Másodikban a suli mögött kipróbálja a cigit.12 éves korára elég idős lesz az alkoholhoz és a bulizáshoz. A bulikban rákap a könnyű drogokra, amelyek 14 éves korára már kevésnek bizonyulnak, ezért elkezdi lőni magát. Ha megéri, (mert nem hal bele a túladagolásba) 20 éves korára egy magatehetetlen, segélyen élő, kiégett emberi roncs lesz. Jobb esetben. Rosszabb esetben idegroncs lesz, sikátorokban nőket erőszakol meg, ezzel terjesztve az AIDS-et, amelyet a tűtől kapott el, amit a barátjával közösen használt. Esetleg rabol vagy gyilkol a pénzért, hogy droghoz jusson. Mindezt azért, mert amikor Gyurika anyukája elküldte volna a tévé elől, apukája azt mondta: „Hagyjad, hadd nézze, látod, hogy tetszik neki! Amúgy is, mi baja lesz tőle?” Hát igen… Az ember mindig kicsiben kezdi (Hitler amúgy szívesen festegetett és sokkal kevésbé volt rosszéletű, mint mondjuk Roosevelt).

   Szóval, kedves gyerekek! Élvezzétek az életet, ahogy akarjátok, amit „főztök” azt úgyse ti, hanem a kis unokáitok fogják megenni…

Ezt a szösszenetet egy Antiohcia-találkozóra írtam egy-két éve. Ez a verzió már nem tartalmaz neveket, és utalást a készülésére. Azokra szükség volt, mert ezt a szöveget felolvastam. Sokakra semmilyen hatást nem gyakorolt, de ott és akkor megleptem vele az embereket. A saját nevemet az "Edi" fedőnévre cseréltem, aki ismer az miattam van itt, aki nem, annak meg teljesen mindegy, de ahogy egy barátom mondta, "így döntöttem"!

 

   Furcsa dolog ez a bizalom. Nem kerül semmibe, néha azonban a világért sem adnánk meg másoknak. Aztán van úgy, hogy mindent megadnánk érte, hogy valaki bízzon bennünk, az illető viszont nem kér belőle.

   Megkerestem egy lexikonban a bizalom definícióját: A magyar a bizalmat valami dologba, emberbe «veti», mint a magot a földbe, hogy teremjen, mint a horgot a halnak, hogy megfogja. A bizalom hit, hogy valakiben vagy valamiben nem csalódunk, a bizonyosság előlegezése véletlen körülményekkel s a jövővel szemben. Inkább érzelmen alapszik, mint pusztán értelmi okokon. Tehát megadjuk a lehetőséget valaminek, hogy jó legyen, anélkül, hogy biztosan tudnánk, hogy jó lesz.

Mindennapi életünkben gyakran szinte reflexszerűen adjuk meg bizonyos embereknek a bizalmat. A postásnak, hogy a csomagjainkat szállítsa. A taxisnak és a buszsofőrnek, hogy célunkhoz juttasson minket. A bankra bízzuk a pénzünket, orvosra az egészségünket és az életünket, rendőrökre a biztonságunkat.

De mindezeknél sokkal szorosabb bizalmi köteléket alakítunk ki a barátaink iránt, hiszen nekik eláruljuk félelmeinket, vágyainkat, titkainkat. Tudnak rólunk mindent, ami fontos. Legalábbis legtöbbször.

Amíg még a bizalmasokról beszélünk, nem hagyhatjuk ki az Istenben való bizalmat sem, hiszen ő ismer minket legjobban.

    De mi történik, ha bízunk valakiben és az elárul minket? Ez egyike a legrosszabb dolgoknak, amit egy ember átélhet. Hitünk, bizalmunk, szeretetünk megrendül. Valahogy, mintha a világ kifordulna a sarkaiból. Valami olyan törés keletkezik, amit szinte lehetetlen helyrehozni. A legtökéletesebb példa természetesen Jézus esete. Azonban Jézus türelemmel és belenyugvással viselte Júdás árulását, nem pedig haraggal. Persze a hétköznapi emberek is törekszenek erre, de sajnos nem megy túl jól. Itt vagyok példának én.

Nem voltam én mindig bizalmatlan. Azonban túl sokszor vertek már át a számomra fontos emberek. Még kisiskolás koromban volt egy srác, akiről azt gondoltam, lehetne a legjobb barátom. De egyszer elmondtam neki egy titkot, ami számomra fontos lett volna, hogy ne derüljön ki. Igazából csak annyi volt, hogy egy cikinek számító rajzfilmet nagyon szerettem. Miután elmondtam neki, hamarosan már az egész osztály tudta, és a régiek mellett újabb dolog miatt lettem minden gúny céltáblája. Ehhez hasonló dolog megtörtént egyszer, kétszer, tízszer, mindig egyre komolyabb dolgokkal, mint ez a rajzfilmes eset és mindig a legközelebbi barátaim tették meg. Ők nevettek a leghangosabban. Ennek eredményeképp magamba zárkóztam és a gimnázium négy évét a padomban ülve, zenét hallgatva töltöttem.

Amikor legutóbb megnyíltam valakinek, az volt a legrosszabb minden árulás közül.

Történt már veletek olyan, hogy akiben a legjobban megbíztatok, hogy majd megment saját magatoktól, éppen ő árul el benneteket? Nos, ez a lány állította, hogy szeret. És én is szerettem, jobban, mint saját magamat. Minden problémájával hozzám fordult én pedig segítettem neki mindenben, amiben tudtam. Aztán egyik napról a másikra azt mondta, túl kell lépnem rajta, mert ő már nem szeret. Mindössze két nappal később már járt valakivel és úgy csinált, mintha én folyton bántani akarnám. Igen, az eddigi legnagyobb árulás ellenem.

Azt hinnétek, minderről tudnak a legközelebbi barátaim. De nem.  Se ők, sem senki. Senki sem ismer igazán, mert nem hagyom.

Péntek éjszaka az otthoni baráti köröm egy kis bulit rendezett. Rossz passzban voltam és még csak néhány aprócska gondolat volt a fejemben erről az imabevezetőről, ezért lemondtam. Kis idővel később, végül úgy döntöttem, hogy el kéne mennem a barátaimhoz. Ők addigra már iszogattak rendesen és egyikük ettől igazán filozofikus hangulatba került. Nagy lelkizésbe kezdtünk és egyszer ezt mondta: minden ember válaszutakhoz ér az életében. Jobbra a barátok, a család és mindenféle segítség van. Balra viszont a magány és az elfojtás van ahol csakis a saját tapasztalataidra és a saját erődre támaszkodhatsz... Edi... te mindig balra mész.

És belátom, igaza van.

Ha problémám van, elrejtem. Ha egy mód van rá, ne tudja senki. Majd megoldom, elég erős vagyok, nem kell segítség. Ha mégis kéne, majd szólok. De valójában, sohasem szólok. Ha nem muszáj, nem bízom senkire a titkaimat.

Van egy elméletem miszerint mindenkinek jobb így. Én nem töröm le a barátaim jókedvét a saját bajaimmal, ha látom, hogy végre nekik nincs problémájuk. Szeretem, ha vidámak, ha nekem is csak a vidám oldalamat látják.  Ha nem bízom bennük túlságosan, és ők sem bíznak bennem, akkor nem tudnak elárulni, én pedig nem tudom elárulni őket. Nincs semmi felelősség.

De persze ez nem így megy a való életben. Az emberek megismernek, megkedvelnek, mert olyan gondtalannak és vidámnak tűnök. Bízni kezdenek bennem, és egyszer csak azt veszem észre, hogy rám bízzák a titkaikat; félelmeiket, vágyaikat, szerelmi ügyeiket, véleményüket másokról és az összes aggodalmukat. Mindezt elmondják, örülnek, hogy meghallgatom őket. Az elmúlt egy hónapom szinte csak erről szólt. Másokat vigasztaltam. Félreértés ne essék, szeretem csinálni. Szeretek lelkizni, és az eddigiek alapján merem állítani, hogy jó vagyok az ilyesmiben. Csakhogy én nem mondom el senkinek a saját gondjaim, és a sajátjaim mellett mások terhét egyre nehezebben cipelem el.

És itt mond csődöt az elméletem miszerint egyedül jobb. Ha nincs olyan ember, akivel megoszthatod a bajaidat, akkor azok szépen lassan gyűlnek és gyűlnek majd, és aztán robbanásszerűen törnek ki belőled. Mondjuk egy buli közepén egy utolsó, rosszul sikerült beszólás hatására. És akkor sírni kezdesz. Sírsz, mint egy kisgyerek. És nem fogod tudni abbahagyni 2 teljes órán keresztül, bárki bármivel vígasztal is.

Ha nincs senki, akiben meg mersz bízni, ha nincs, aki segítsen, és úgy érzed egyedül maradtál a világgal szemben... Na, akkor fordulsz az Istenhez, bármekkora ateista is vagy. Kimész a pusztába egymagadban és a szántóföldek fölött beleüvöltöd a fájdalmadat az éjszakába. A puszta pedig hallgat. Az Isten pedig csöndben van. Nem szól. Vajon hallott? Talán igen. Talán mostantól vezet. Talán mostantól minden jó lesz megint. Talán. Aztán ahogy állsz a semmi közepén, felmerül benned a kérdés: ha annyira szeret és vigyáz rád, akkor miért hagyta, hogy mindez megtörténjen veled?

És sugallatként jön a válasz: hogy megerősödj lélekben, és hogy felfogd, egyedül nem jó neked. Hogy nem élhetsz így tovább. Szükséged van olyanokra, akikben bízhatsz, és másoknak szüksége van rád, hogy bízhassanak benned. Ha ezt sikerül elfogadnod, nem maradsz egyedül. Különösen, ha Istenben is megtanulsz bízni. Ő már így is bízik, sőt hisz benned, a parancsait követve pedig megmutathatod neki, hogy érdemes vagy a bizalmára.

Egyedül? Soha többé...

Ez egy apró kis jelenet ami eszembe jutott egy Beugrózás után az angol színjátszócsoporttal.  Sajnos főleg szóviccekből áll, így a röhögéshez a szótárt sem ajánlhatom, hogyha nem érted, mert az olyan mintha el kéne magyarázni a poént :) 
Gonosz nagyúr és csicskája beszélgetnek (mindketten kissé orkszerű teremtmények, (aki a pontos ötletemre kíváncsi az nézzen utána az Overlord című játéknak)), a gonosz nagyúr még új a szakmában, a csicska pedig vehemensen próbálja bevezetni a gonoszkodás rejtelmeibe. Egy domboldalon állnak, napjainkban. A távolban egy kisebb város. Nem messze domboldal, legelésző tehenekkel.

Evil Minion: Right there Sire! There's a field full of cows! Let's butcher them, eat their flesh and throw their bones to the dogs! And when the sheperd of cows comes...
Evil Overlord: (interrupting) Wait, wait! Isn't the sheperd of cows called a coward?
Evil Minion: (laughing devilishly) Yes, maybe he is! So, when he comes, we butcher him too. And when his wife comes, looking for him, we butcher her too. And then, the search groups too. And the policemen too. And right there, we have a war! There will be soldiers and everything. We'll have an infinite supply of food!
Evil Overlord:Won't we become fat from all that feeding?
Evil Minion: Well, Sire, the thin and slim evil is rather an "out" thing nowadays. The fat evil is really "in"! You know, like human aristocrats, bosses and corpulent leaders.
Evil Overlord: Don't you mean CORPORATE leaders?
Evil Minion: Oh, yes I do, Sire!
Evil Overlord: And what if they send tanks?
Evil Minion: Well, that's what I call canned food! (laughing histerically) Don't worry Sire, we are prepared for that too!

 Egy kisfiú üldögél a fűben. Egy bogarat nézeget, ahogy az egy faágon, majd egy domború kövön próbál átkecmeregni. Nézi egy ideig, ahogy küzd egyre feljebb és feljebb. A bogár lassan felér a csúcsra és próbálja kiélvezni munkája gyümölcsét. A fiú ökölbe szorított kezén kinyújtja a hüvelykujját, és mintha tetszését nyilvánítaná ki, hunyorogva a nap felé emeli. Aztán szétlapítja vele a bogarat a kövön.
Isten üldögél az univerzum közepén. Hatmilliárd bogarat bámul, ahogy egy sáros golyón küzdenek a mindennapi túlélésért. Ranglétrára másznak, versengenek, egymáson taposnak. Nézi egy ideig, majd mikor a bogarak felérnek a ranglétra tetejére, megnyerik a versenyt, és agyontapossák az utolsó ellenlábast is, Isten, ökölbe szorított kezén kinyújtja a hüvelykujját, aztán szétlapítja a sárgolyót.

 ...hogy van egy blogod, ami 2 éve szinte feleslegesen, üresen áll. Aztán eszedbe jut, hogy van. És eszedbe jut, hogy van egy rakás új élmény, emlék, gondolat és íráskezdemény a fejedben, nameg a noteszodban. És nagyon, de nagyon akarsz írni. És miért? Mert írnod kéne. A szakdogádat. Épp most. És bármit írnál csak azt nem. Ironikus.

 Garai Gábor:

Bizalom

•                                   S ha százszor is becsapnak és ezerszer
•                                   csalódom abban, kinek szívemet,
•                                   mint álmából a rózsát, kitakartam,
•                                   s ha épp az árul el, kit életemmel
•                                   fedeztem én,
•                                   s ha tulajdon fiam
•                                   tagad meg,
•                                   s ha nem harminc ezüstért,
•                                   de egy rongy garasért adnak el engem
•                                   barátaim,
•                                   s ha megcsal a reménység,
•                                   s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
•                                   és elátkozom már, hogy megszülettem,
•                                   s ha csak a bosszút hízlalja a hála
•                                   híveimben,
•                                   s ha rágalom kerít be,-
•                                   akkor se mondom,hogy nem érdemes!
   
•                                   Akkor se mondom, hogy nem érdemes
•                                   hinni az emberben, akkor se mondom,
•                                   hogy megélek magam is,
•                                   néptelen magányban,
•                                   mert irgalmatlan az élet.-
•                                   De csöndes szóval eltűnődve mondom:
•                                   bizalmam sarkig kitárt kapu,
•                                   nem verhet rá lakatot a gyanú;
•                                   ki-bejár rajta bárki szabadon.
•  
•                                   Egy besurrant csaló tiszteletére
•                                   nem állítok őrséget tíz igaznak!
•                                   Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
•                                   megtisztálkodva ma betérhet újból;
•                                   ki kétélű késsel jött ide ma,
•                                   köszönthet holnap tiszta öleléssel!
•  
•                                   Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
•                                   Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
•                                   kegyelmet a hazugnak,
•                                   nem tudok
•                                   mentséget a könnyes képmutatásra,
•                                   s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
•                                   akár a nyers önzés orvtámadását.
•  
•                                   De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
•                                   Mint a mammut és az ősgyík, a múltba
•                                   porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
•                                   dühünk lehűl,
•                                   csak szerelmünk örök.
•  
•                                   S halandó gyarlóságai között
•                                   csupán maga az ember halhatatlan.
•                                   Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
•                                   irgalmas vára bizalomból épül;
•                                   s az önmagával vívott küzdelemben
•                                   csak jósága szolgálhat menedékül.

 Isten olyan, mint egy rossz gyerek. Imád szórakozni és röhögni rajtunk. Rajtam legalábbis biztos. Pontosan tudja mit akarok a legjobban a világon. Évek óta tudja. Ahogy én is. Jelképezze ezt most egy torta. Akarom a tortát. Semmi más nem érdekel, mindent megtennék érte. Rávetném magam és kiélvezném az utolsó falatkáig. És Ő tudja ezt. Rossz gyerek módjára, húzza el előttem a tortát újra és újra. Ellenállok a kísértésnek, nem is kevés ideig, mert tudom, hogy csak átverés. De nem hagyja abba. Megvárja míg horogra akadok. Szaladni kezdek a torta felé, nem fontos már semmi más. És akkor... épp mielőtt elérném... már csak karnyújtásnyira van... elgáncsol. Hatalmasat esek a porba. Mindenem fáj, de legjobban a csalódás. Az én hibám, hülye voltam. Mit is képzeltem? Nagy nehezen, hosszú percek alatt feltápászkodom a földről, leporolom a ruhám és a lelkem, és megpróbálom elhitetni magammal, hogy nem kell a torta. Ő pedig újra elém tolja, tesz rá még egy kis habot, meg cukormázat. Többet ígér, mint eddig. Azt sugallja, most megkaphatom, csak viccelt az előbb. Nézek Rá, Ő meg csak mosolyog jóságosan. Ad egy kis kostolót is. Egy picike, nyalintásnyit a jóbol, hogy tudjam, igazi. Hát jó, tudja, hogy akarom. Újra elindulok a torta felé, olyan közel van! Már éreztem az ízét, már tudom, hogy létezik, hogy igazi, és hogy az enyém lehet! Már itt is van, már csak 2 lépés... és puff... újra a porban fekszem. Újabb nagy csalódás. Az egyetlen amire igazán vágyom, és hiszem, hogy kiérdemeltem, újra eltűnik a szemem elől. Újra csak a fájdalom, és a csalódás. Magamban, Istenben, az igazság létezésében. A föld férgei is kapnak a tortából, patkányok, csúszómászók, mindenfélék, akikről azt hinné az ember, hogy esélytelenek ilyen hatalmas díj elnyerésére. És mégis. Én pedig itt fetrengek, megint becsapva, az önutálat pocsolyáiban fetrengve és nem tudom mit kéne tennem. Szeretném feladni, de megint felállok, mert itt az újabb lehetőség. Már cukorgyöngyök és marcipán is akad a tortán. Újabb futás, újabb bukás. És megint. És megint. És megint. Lassan már csak azért csinálom, hogy tudja, hogy nekem van igazam. Lassan meg is feledkezem arról, hogy igazán értékeljem a tortát. Már csak azért akarom, hogy ne az Övé legyen, hogy tudja, hogy én győztem. Ő meg csak nevet. Nem is érdekel a torta íze, csak akarom. Aztán megint felállok, szaladok, és ott állok. Előttem a torta, csak az enyém. Isten abbahagyta a játékot. Nézek, bámulok a tortára. Nem is kívánom. A sok por és csalódás keserű ízt hagyott a számban. Nem érdemlem meg ezt a tortát. Azért belekóstolok. Az íze, mint az epe.  Otthagyom. Megleszek a torta nélkül. A sok tévedés, átverés, csalódás, elvették az ízét. Már nem tudom úgy kívánni, úgy értékelni, ahogy eleinte, mikor még tiszta volt a ruhám, és reményteli a lelkem. Mikor bármit megadtam volna érte. Isten kegyetlen poénja. Önként fekszem vissza a sárba, vagy a porba, nem is érdekel melyik. Olyan jó dagonyázni az önsajnálatban. Nem soha többé nem fogom megkívánni azt a tortát.

Aztán végiggondolva belátom. Nincs más, ami éltet. Uram? Ha ezt a kihívást teszed elém, hát legyen! De tudd, hogy soha nem adom fel! Bármilyen akadályt állítasz elém, elfogadom. Legyőzöm, vagy újra elbukom. Már feküdtem eleget porban és sárban, nem bánom, ha újra ott végzem. Felállok és megszerzem amit akarok. És amit akarok, az az őszinte szerelem.

Kezdjük valami egyszerűvel, hogy felfedezhessem a blogot. Szerintem egy bemutatkozás megfelel indulásként.

Az vagyok akit még nem ismersz. Az vagyok, akit nem is fogsz. Ez nem a szokásos tinédzserkori duma, ez egyszerű tény, barátom.

Az vagyok aki folyton elégedetlen, akkor is ha mások már rég megelégelték eme tulajdonságát. Ha valamit befejezek az nem azért van mert elégedett vagyok az eredménnyel, hanem mert nincs erőm és kedvem folytatni.

Az vagyok, akit nem korlátoznak olyan apróságok mint az hogy sokan néznek hülyének. Nem érdekel ha kritizálnak, elég jól tűröm, amit nem érzek igaznak, az lepereg. Tudom hol vannak a határaim, ezért hidegen hagy, mások szerint mit kéne tennem. Ne értsd félre, nem az "ignoráns bunkó" típusba tartozom, egyszerűen csak nehéz engem megsérteni.

Az vagyok aki feszegeti a húrt de nem szakítja el soha. Felfedezek. Mert csak így ismerem meg a világot. Felfedezem a saját magam, és mások határait. Szemlélődöm és tanulok.

Az vagyok akit nem látsz. Mint a kaméleon. Felveszem a környezetem tulajdonságait. Úgy hiszem elég empatikus vagyok hozzá, hogy észrevegyem mi folyik körülöttem és változzak, ha a szükség úgy kívánja meg. Eleget lógtam már ki a tömegből, de meg kell tanulni beilleszkedni is, különben a farkasok közé kerülsz, a csordán kívülre.

Sok mindent megtudhatsz rólam az ízlésem, az írásaim és a stílusom alapján, de mindent nem ismerhetsz, hiszen én magam sem ismerek minden titkot saját magammal kapcsolatban. Egyelőre elég ha ennyit tudsz, barátom.