Wasteland

Ez egy régi, gimis esszém, 2007-ből. Nevetségesen érvelek benne, de akkoriban eddig láttam el. Ettől függetlenül imádom ezt az írást, akkor is ha ciki a saját írásodat szeretni :) Az alaptéma a globális felmelegedés volt, de szokás szerint elkapott a panaszáradat, így sok egyébre is kitérek. Egyszer talán majd átdolgozom úgy, hogy egységes legyen :P 

 Sülve-főve együtt,
avagy a globális felmelegedésről

   Többféle teória is létezik arra, hogy mi is folyik –nem nagyon- szeretett Földünk felszínén. A legismertebb vélemény természetesen az üvegházhatásról szóló gondolatsor, mely szerint az emberi tevékenység károsítja az ózonréteget, így több veszélyes sugár érkezik a földfelszínre, mint kéne. Egy másik tudóstársaság viszont úgy vélekedik, hogy még csak most ér véget a legutolsó jégkorszak, ezért van egyre melegebb. Szerintem teljesen mindegy melyik, mert ha így megy tovább a Déli-sark levében fogunk megfőni, mint csiga a francia konyhában.

  A jégtáblák ugyanis olvadoznak, mint emo-lányok a Tokio Hotel koncertjén és pillanatnyilag a tudósokat sem veti fel ötletek tömkelege, azzal kapcsolatban, hogy mit kéne ellene tenni. „Ne használjunk aeroszolos légfrissítőt, és csökkentsük a gyárak és autók károsanyag-kibocsátását”. Ha pedig ez mind meg is valósulna (úgy 2-300 éven belül) akkor az ózonlyuk hirtelen begyógyul… na, persze. Előbb kellett volna gondolkodni. Szinte minden, amit az emberek nagy előrelépésnek hisznek, arról kiderül, hogy két nagy ugrás hátrafelé. Az újkor elején (korábban pedig Rómában) mikor feltalálták és bevezették a modern csatornarendszereket a városokba, minden szennyvizet a folyókba engedtek, amit később vagy épp ők, vagy más városok lakói el is szürcsölgettek. Ennek köszönhetően jöttek létre járványok, betegségek, és ki tudja még mi.

Aztán volt Nietzsche és az ő tanai az „Übermensch”-ről, akik felsőbbrendű emberek és jó irányba vezetik majd a társadalmat. Mit ne mondjak, nem jött be, gondoljunk csak Hitlerre, aki az ő tanaiból merített. Megemlíthetjük még a jó öreg Szilárd Leót, aki az energiaforrások kutatása során felismerte az atomok közötti láncreakciót. Amit persze előbb használtak fel az atombombánál tömegpusztításra, mint energiaszolgáltatásra. Néha azért elsülhetnek fordítva is az ilyen dolgok, hiszen Neumann János rakéták irányítására találta fel a számítógépet, amely ma már nélkülözhetetlen része rengeteg tudományos munkának és kutatásnak., valamint része szinte minden háztartásnak.

A globális felmelegedés tehát mindenképpen következmény, mégpedig az emberi hülyeség következménye. Mert mindenki folyton csak arra gondol, hogy ővele mi van, mi lesz. Esetleg néhányan elgondolkodnak a következő generáció sorsáról (ha mondjuk vannak gyerekeik) és itt nagyjából vége is. Senkit nem érdekel az, hogy mi lesz majd az ükunokájával, akit egyáltalán nem is fog ismerni, mert előbb hal meg rákban vagy agyvérzésben, mint, hogy unokája legyen. Kit érdekel, hogy 20 év múlva mérgező eső fog esni, ha most a tömött busz helyett a kényelmes, masszázsüléses, légkondicionált autójában terpeszkedhet és pöföghet egy dugó közepén?

A mi generációnk kezd rájönni, hogy ez nem jó; az utánunk következő félni fog; az ő gyerekeik pánikolni fognak, az ezután érkezők pedig majd csak hullnak, mint a legyek…

Ha kicsit eltekintünk a földrajzi témáktól és megnézzük, mi megy a tévében, most, az esti mese idejében…nos nem látunk mást, mint tangában (vagy anélkül) pózoló playmate-eket, akiket a 6 éves Gyurika kigúvadt szemmel bámul. Imádok sarkítani és eltúlozni a dolgokat, úgyhogy most is ezt fogom tenni. Megkérdezem: Milyen hatással lesz ez Gyurika lelkivilágára? Nos, hamarosan beszerez rosszéletű osztálytársaitól néhány pornóvideót. Elsősként már elég idős ahhoz, hogy rászokjon a menő Marylin Manson vagy Eminem zenéjére. Másodikban a suli mögött kipróbálja a cigit.12 éves korára elég idős lesz az alkoholhoz és a bulizáshoz. A bulikban rákap a könnyű drogokra, amelyek 14 éves korára már kevésnek bizonyulnak, ezért elkezdi lőni magát. Ha megéri, (mert nem hal bele a túladagolásba) 20 éves korára egy magatehetetlen, segélyen élő, kiégett emberi roncs lesz. Jobb esetben. Rosszabb esetben idegroncs lesz, sikátorokban nőket erőszakol meg, ezzel terjesztve az AIDS-et, amelyet a tűtől kapott el, amit a barátjával közösen használt. Esetleg rabol vagy gyilkol a pénzért, hogy droghoz jusson. Mindezt azért, mert amikor Gyurika anyukája elküldte volna a tévé elől, apukája azt mondta: „Hagyjad, hadd nézze, látod, hogy tetszik neki! Amúgy is, mi baja lesz tőle?” Hát igen… Az ember mindig kicsiben kezdi (Hitler amúgy szívesen festegetett és sokkal kevésbé volt rosszéletű, mint mondjuk Roosevelt).

   Szóval, kedves gyerekek! Élvezzétek az életet, ahogy akarjátok, amit „főztök” azt úgyse ti, hanem a kis unokáitok fogják megenni…

Ezt a szösszenetet egy Antiohcia-találkozóra írtam egy-két éve. Ez a verzió már nem tartalmaz neveket, és utalást a készülésére. Azokra szükség volt, mert ezt a szöveget felolvastam. Sokakra semmilyen hatást nem gyakorolt, de ott és akkor megleptem vele az embereket. A saját nevemet az "Edi" fedőnévre cseréltem, aki ismer az miattam van itt, aki nem, annak meg teljesen mindegy, de ahogy egy barátom mondta, "így döntöttem"!

 

   Furcsa dolog ez a bizalom. Nem kerül semmibe, néha azonban a világért sem adnánk meg másoknak. Aztán van úgy, hogy mindent megadnánk érte, hogy valaki bízzon bennünk, az illető viszont nem kér belőle.

   Megkerestem egy lexikonban a bizalom definícióját: A magyar a bizalmat valami dologba, emberbe «veti», mint a magot a földbe, hogy teremjen, mint a horgot a halnak, hogy megfogja. A bizalom hit, hogy valakiben vagy valamiben nem csalódunk, a bizonyosság előlegezése véletlen körülményekkel s a jövővel szemben. Inkább érzelmen alapszik, mint pusztán értelmi okokon. Tehát megadjuk a lehetőséget valaminek, hogy jó legyen, anélkül, hogy biztosan tudnánk, hogy jó lesz.

Mindennapi életünkben gyakran szinte reflexszerűen adjuk meg bizonyos embereknek a bizalmat. A postásnak, hogy a csomagjainkat szállítsa. A taxisnak és a buszsofőrnek, hogy célunkhoz juttasson minket. A bankra bízzuk a pénzünket, orvosra az egészségünket és az életünket, rendőrökre a biztonságunkat.

De mindezeknél sokkal szorosabb bizalmi köteléket alakítunk ki a barátaink iránt, hiszen nekik eláruljuk félelmeinket, vágyainkat, titkainkat. Tudnak rólunk mindent, ami fontos. Legalábbis legtöbbször.

Amíg még a bizalmasokról beszélünk, nem hagyhatjuk ki az Istenben való bizalmat sem, hiszen ő ismer minket legjobban.

    De mi történik, ha bízunk valakiben és az elárul minket? Ez egyike a legrosszabb dolgoknak, amit egy ember átélhet. Hitünk, bizalmunk, szeretetünk megrendül. Valahogy, mintha a világ kifordulna a sarkaiból. Valami olyan törés keletkezik, amit szinte lehetetlen helyrehozni. A legtökéletesebb példa természetesen Jézus esete. Azonban Jézus türelemmel és belenyugvással viselte Júdás árulását, nem pedig haraggal. Persze a hétköznapi emberek is törekszenek erre, de sajnos nem megy túl jól. Itt vagyok példának én.

Nem voltam én mindig bizalmatlan. Azonban túl sokszor vertek már át a számomra fontos emberek. Még kisiskolás koromban volt egy srác, akiről azt gondoltam, lehetne a legjobb barátom. De egyszer elmondtam neki egy titkot, ami számomra fontos lett volna, hogy ne derüljön ki. Igazából csak annyi volt, hogy egy cikinek számító rajzfilmet nagyon szerettem. Miután elmondtam neki, hamarosan már az egész osztály tudta, és a régiek mellett újabb dolog miatt lettem minden gúny céltáblája. Ehhez hasonló dolog megtörtént egyszer, kétszer, tízszer, mindig egyre komolyabb dolgokkal, mint ez a rajzfilmes eset és mindig a legközelebbi barátaim tették meg. Ők nevettek a leghangosabban. Ennek eredményeképp magamba zárkóztam és a gimnázium négy évét a padomban ülve, zenét hallgatva töltöttem.

Amikor legutóbb megnyíltam valakinek, az volt a legrosszabb minden árulás közül.

Történt már veletek olyan, hogy akiben a legjobban megbíztatok, hogy majd megment saját magatoktól, éppen ő árul el benneteket? Nos, ez a lány állította, hogy szeret. És én is szerettem, jobban, mint saját magamat. Minden problémájával hozzám fordult én pedig segítettem neki mindenben, amiben tudtam. Aztán egyik napról a másikra azt mondta, túl kell lépnem rajta, mert ő már nem szeret. Mindössze két nappal később már járt valakivel és úgy csinált, mintha én folyton bántani akarnám. Igen, az eddigi legnagyobb árulás ellenem.

Azt hinnétek, minderről tudnak a legközelebbi barátaim. De nem.  Se ők, sem senki. Senki sem ismer igazán, mert nem hagyom.

Péntek éjszaka az otthoni baráti köröm egy kis bulit rendezett. Rossz passzban voltam és még csak néhány aprócska gondolat volt a fejemben erről az imabevezetőről, ezért lemondtam. Kis idővel később, végül úgy döntöttem, hogy el kéne mennem a barátaimhoz. Ők addigra már iszogattak rendesen és egyikük ettől igazán filozofikus hangulatba került. Nagy lelkizésbe kezdtünk és egyszer ezt mondta: minden ember válaszutakhoz ér az életében. Jobbra a barátok, a család és mindenféle segítség van. Balra viszont a magány és az elfojtás van ahol csakis a saját tapasztalataidra és a saját erődre támaszkodhatsz... Edi... te mindig balra mész.

És belátom, igaza van.

Ha problémám van, elrejtem. Ha egy mód van rá, ne tudja senki. Majd megoldom, elég erős vagyok, nem kell segítség. Ha mégis kéne, majd szólok. De valójában, sohasem szólok. Ha nem muszáj, nem bízom senkire a titkaimat.

Van egy elméletem miszerint mindenkinek jobb így. Én nem töröm le a barátaim jókedvét a saját bajaimmal, ha látom, hogy végre nekik nincs problémájuk. Szeretem, ha vidámak, ha nekem is csak a vidám oldalamat látják.  Ha nem bízom bennük túlságosan, és ők sem bíznak bennem, akkor nem tudnak elárulni, én pedig nem tudom elárulni őket. Nincs semmi felelősség.

De persze ez nem így megy a való életben. Az emberek megismernek, megkedvelnek, mert olyan gondtalannak és vidámnak tűnök. Bízni kezdenek bennem, és egyszer csak azt veszem észre, hogy rám bízzák a titkaikat; félelmeiket, vágyaikat, szerelmi ügyeiket, véleményüket másokról és az összes aggodalmukat. Mindezt elmondják, örülnek, hogy meghallgatom őket. Az elmúlt egy hónapom szinte csak erről szólt. Másokat vigasztaltam. Félreértés ne essék, szeretem csinálni. Szeretek lelkizni, és az eddigiek alapján merem állítani, hogy jó vagyok az ilyesmiben. Csakhogy én nem mondom el senkinek a saját gondjaim, és a sajátjaim mellett mások terhét egyre nehezebben cipelem el.

És itt mond csődöt az elméletem miszerint egyedül jobb. Ha nincs olyan ember, akivel megoszthatod a bajaidat, akkor azok szépen lassan gyűlnek és gyűlnek majd, és aztán robbanásszerűen törnek ki belőled. Mondjuk egy buli közepén egy utolsó, rosszul sikerült beszólás hatására. És akkor sírni kezdesz. Sírsz, mint egy kisgyerek. És nem fogod tudni abbahagyni 2 teljes órán keresztül, bárki bármivel vígasztal is.

Ha nincs senki, akiben meg mersz bízni, ha nincs, aki segítsen, és úgy érzed egyedül maradtál a világgal szemben... Na, akkor fordulsz az Istenhez, bármekkora ateista is vagy. Kimész a pusztába egymagadban és a szántóföldek fölött beleüvöltöd a fájdalmadat az éjszakába. A puszta pedig hallgat. Az Isten pedig csöndben van. Nem szól. Vajon hallott? Talán igen. Talán mostantól vezet. Talán mostantól minden jó lesz megint. Talán. Aztán ahogy állsz a semmi közepén, felmerül benned a kérdés: ha annyira szeret és vigyáz rád, akkor miért hagyta, hogy mindez megtörténjen veled?

És sugallatként jön a válasz: hogy megerősödj lélekben, és hogy felfogd, egyedül nem jó neked. Hogy nem élhetsz így tovább. Szükséged van olyanokra, akikben bízhatsz, és másoknak szüksége van rád, hogy bízhassanak benned. Ha ezt sikerül elfogadnod, nem maradsz egyedül. Különösen, ha Istenben is megtanulsz bízni. Ő már így is bízik, sőt hisz benned, a parancsait követve pedig megmutathatod neki, hogy érdemes vagy a bizalmára.

Egyedül? Soha többé...