Ezt a szösszenetet egy Antiohcia-találkozóra írtam egy-két éve. Ez a verzió már nem tartalmaz neveket, és utalást a készülésére. Azokra szükség volt, mert ezt a szöveget felolvastam. Sokakra semmilyen hatást nem gyakorolt, de ott és akkor megleptem vele az embereket. A saját nevemet az "Edi" fedőnévre cseréltem, aki ismer az miattam van itt, aki nem, annak meg teljesen mindegy, de ahogy egy barátom mondta, "így döntöttem"!
Furcsa dolog ez a bizalom. Nem kerül semmibe, néha azonban a világért sem adnánk meg másoknak. Aztán van úgy, hogy mindent megadnánk érte, hogy valaki bízzon bennünk, az illető viszont nem kér belőle.
Megkerestem egy lexikonban a bizalom definícióját: A magyar a bizalmat valami dologba, emberbe «veti», mint a magot a földbe, hogy teremjen, mint a horgot a halnak, hogy megfogja. A bizalom hit, hogy valakiben vagy valamiben nem csalódunk, a bizonyosság előlegezése véletlen körülményekkel s a jövővel szemben. Inkább érzelmen alapszik, mint pusztán értelmi okokon. Tehát megadjuk a lehetőséget valaminek, hogy jó legyen, anélkül, hogy biztosan tudnánk, hogy jó lesz.
Mindennapi életünkben gyakran szinte reflexszerűen adjuk meg bizonyos embereknek a bizalmat. A postásnak, hogy a csomagjainkat szállítsa. A taxisnak és a buszsofőrnek, hogy célunkhoz juttasson minket. A bankra bízzuk a pénzünket, orvosra az egészségünket és az életünket, rendőrökre a biztonságunkat.
De mindezeknél sokkal szorosabb bizalmi köteléket alakítunk ki a barátaink iránt, hiszen nekik eláruljuk félelmeinket, vágyainkat, titkainkat. Tudnak rólunk mindent, ami fontos. Legalábbis legtöbbször.
Amíg még a bizalmasokról beszélünk, nem hagyhatjuk ki az Istenben való bizalmat sem, hiszen ő ismer minket legjobban.
De mi történik, ha bízunk valakiben és az elárul minket? Ez egyike a legrosszabb dolgoknak, amit egy ember átélhet. Hitünk, bizalmunk, szeretetünk megrendül. Valahogy, mintha a világ kifordulna a sarkaiból. Valami olyan törés keletkezik, amit szinte lehetetlen helyrehozni. A legtökéletesebb példa természetesen Jézus esete. Azonban Jézus türelemmel és belenyugvással viselte Júdás árulását, nem pedig haraggal. Persze a hétköznapi emberek is törekszenek erre, de sajnos nem megy túl jól. Itt vagyok példának én.
Nem voltam én mindig bizalmatlan. Azonban túl sokszor vertek már át a számomra fontos emberek. Még kisiskolás koromban volt egy srác, akiről azt gondoltam, lehetne a legjobb barátom. De egyszer elmondtam neki egy titkot, ami számomra fontos lett volna, hogy ne derüljön ki. Igazából csak annyi volt, hogy egy cikinek számító rajzfilmet nagyon szerettem. Miután elmondtam neki, hamarosan már az egész osztály tudta, és a régiek mellett újabb dolog miatt lettem minden gúny céltáblája. Ehhez hasonló dolog megtörtént egyszer, kétszer, tízszer, mindig egyre komolyabb dolgokkal, mint ez a rajzfilmes eset és mindig a legközelebbi barátaim tették meg. Ők nevettek a leghangosabban. Ennek eredményeképp magamba zárkóztam és a gimnázium négy évét a padomban ülve, zenét hallgatva töltöttem.
Amikor legutóbb megnyíltam valakinek, az volt a legrosszabb minden árulás közül.
Történt már veletek olyan, hogy akiben a legjobban megbíztatok, hogy majd megment saját magatoktól, éppen ő árul el benneteket? Nos, ez a lány állította, hogy szeret. És én is szerettem, jobban, mint saját magamat. Minden problémájával hozzám fordult én pedig segítettem neki mindenben, amiben tudtam. Aztán egyik napról a másikra azt mondta, túl kell lépnem rajta, mert ő már nem szeret. Mindössze két nappal később már járt valakivel és úgy csinált, mintha én folyton bántani akarnám. Igen, az eddigi legnagyobb árulás ellenem.
Azt hinnétek, minderről tudnak a legközelebbi barátaim. De nem. Se ők, sem senki. Senki sem ismer igazán, mert nem hagyom.
Péntek éjszaka az otthoni baráti köröm egy kis bulit rendezett. Rossz passzban voltam és még csak néhány aprócska gondolat volt a fejemben erről az imabevezetőről, ezért lemondtam. Kis idővel később, végül úgy döntöttem, hogy el kéne mennem a barátaimhoz. Ők addigra már iszogattak rendesen és egyikük ettől igazán filozofikus hangulatba került. Nagy lelkizésbe kezdtünk és egyszer ezt mondta: minden ember válaszutakhoz ér az életében. Jobbra a barátok, a család és mindenféle segítség van. Balra viszont a magány és az elfojtás van ahol csakis a saját tapasztalataidra és a saját erődre támaszkodhatsz... Edi... te mindig balra mész.
És belátom, igaza van.
Ha problémám van, elrejtem. Ha egy mód van rá, ne tudja senki. Majd megoldom, elég erős vagyok, nem kell segítség. Ha mégis kéne, majd szólok. De valójában, sohasem szólok. Ha nem muszáj, nem bízom senkire a titkaimat.
Van egy elméletem miszerint mindenkinek jobb így. Én nem töröm le a barátaim jókedvét a saját bajaimmal, ha látom, hogy végre nekik nincs problémájuk. Szeretem, ha vidámak, ha nekem is csak a vidám oldalamat látják. Ha nem bízom bennük túlságosan, és ők sem bíznak bennem, akkor nem tudnak elárulni, én pedig nem tudom elárulni őket. Nincs semmi felelősség.
De persze ez nem így megy a való életben. Az emberek megismernek, megkedvelnek, mert olyan gondtalannak és vidámnak tűnök. Bízni kezdenek bennem, és egyszer csak azt veszem észre, hogy rám bízzák a titkaikat; félelmeiket, vágyaikat, szerelmi ügyeiket, véleményüket másokról és az összes aggodalmukat. Mindezt elmondják, örülnek, hogy meghallgatom őket. Az elmúlt egy hónapom szinte csak erről szólt. Másokat vigasztaltam. Félreértés ne essék, szeretem csinálni. Szeretek lelkizni, és az eddigiek alapján merem állítani, hogy jó vagyok az ilyesmiben. Csakhogy én nem mondom el senkinek a saját gondjaim, és a sajátjaim mellett mások terhét egyre nehezebben cipelem el.
És itt mond csődöt az elméletem miszerint egyedül jobb. Ha nincs olyan ember, akivel megoszthatod a bajaidat, akkor azok szépen lassan gyűlnek és gyűlnek majd, és aztán robbanásszerűen törnek ki belőled. Mondjuk egy buli közepén egy utolsó, rosszul sikerült beszólás hatására. És akkor sírni kezdesz. Sírsz, mint egy kisgyerek. És nem fogod tudni abbahagyni 2 teljes órán keresztül, bárki bármivel vígasztal is.
Ha nincs senki, akiben meg mersz bízni, ha nincs, aki segítsen, és úgy érzed egyedül maradtál a világgal szemben... Na, akkor fordulsz az Istenhez, bármekkora ateista is vagy. Kimész a pusztába egymagadban és a szántóföldek fölött beleüvöltöd a fájdalmadat az éjszakába. A puszta pedig hallgat. Az Isten pedig csöndben van. Nem szól. Vajon hallott? Talán igen. Talán mostantól vezet. Talán mostantól minden jó lesz megint. Talán. Aztán ahogy állsz a semmi közepén, felmerül benned a kérdés: ha annyira szeret és vigyáz rád, akkor miért hagyta, hogy mindez megtörténjen veled?
És sugallatként jön a válasz: hogy megerősödj lélekben, és hogy felfogd, egyedül nem jó neked. Hogy nem élhetsz így tovább. Szükséged van olyanokra, akikben bízhatsz, és másoknak szüksége van rád, hogy bízhassanak benned. Ha ezt sikerül elfogadnod, nem maradsz egyedül. Különösen, ha Istenben is megtanulsz bízni. Ő már így is bízik, sőt hisz benned, a parancsait követve pedig megmutathatod neki, hogy érdemes vagy a bizalmára.
Egyedül? Soha többé...