Isten olyan, mint egy rossz gyerek. Imád szórakozni és röhögni rajtunk. Rajtam legalábbis biztos. Pontosan tudja mit akarok a legjobban a világon. Évek óta tudja. Ahogy én is. Jelképezze ezt most egy torta. Akarom a tortát. Semmi más nem érdekel, mindent megtennék érte. Rávetném magam és kiélvezném az utolsó falatkáig. És Ő tudja ezt. Rossz gyerek módjára, húzza el előttem a tortát újra és újra. Ellenállok a kísértésnek, nem is kevés ideig, mert tudom, hogy csak átverés. De nem hagyja abba. Megvárja míg horogra akadok. Szaladni kezdek a torta felé, nem fontos már semmi más. És akkor... épp mielőtt elérném... már csak karnyújtásnyira van... elgáncsol. Hatalmasat esek a porba. Mindenem fáj, de legjobban a csalódás. Az én hibám, hülye voltam. Mit is képzeltem? Nagy nehezen, hosszú percek alatt feltápászkodom a földről, leporolom a ruhám és a lelkem, és megpróbálom elhitetni magammal, hogy nem kell a torta. Ő pedig újra elém tolja, tesz rá még egy kis habot, meg cukormázat. Többet ígér, mint eddig. Azt sugallja, most megkaphatom, csak viccelt az előbb. Nézek Rá, Ő meg csak mosolyog jóságosan. Ad egy kis kostolót is. Egy picike, nyalintásnyit a jóbol, hogy tudjam, igazi. Hát jó, tudja, hogy akarom. Újra elindulok a torta felé, olyan közel van! Már éreztem az ízét, már tudom, hogy létezik, hogy igazi, és hogy az enyém lehet! Már itt is van, már csak 2 lépés... és puff... újra a porban fekszem. Újabb nagy csalódás. Az egyetlen amire igazán vágyom, és hiszem, hogy kiérdemeltem, újra eltűnik a szemem elől. Újra csak a fájdalom, és a csalódás. Magamban, Istenben, az igazság létezésében. A föld férgei is kapnak a tortából, patkányok, csúszómászók, mindenfélék, akikről azt hinné az ember, hogy esélytelenek ilyen hatalmas díj elnyerésére. És mégis. Én pedig itt fetrengek, megint becsapva, az önutálat pocsolyáiban fetrengve és nem tudom mit kéne tennem. Szeretném feladni, de megint felállok, mert itt az újabb lehetőség. Már cukorgyöngyök és marcipán is akad a tortán. Újabb futás, újabb bukás. És megint. És megint. És megint. Lassan már csak azért csinálom, hogy tudja, hogy nekem van igazam. Lassan meg is feledkezem arról, hogy igazán értékeljem a tortát. Már csak azért akarom, hogy ne az Övé legyen, hogy tudja, hogy én győztem. Ő meg csak nevet. Nem is érdekel a torta íze, csak akarom. Aztán megint felállok, szaladok, és ott állok. Előttem a torta, csak az enyém. Isten abbahagyta a játékot. Nézek, bámulok a tortára. Nem is kívánom. A sok por és csalódás keserű ízt hagyott a számban. Nem érdemlem meg ezt a tortát. Azért belekóstolok. Az íze, mint az epe. Otthagyom. Megleszek a torta nélkül. A sok tévedés, átverés, csalódás, elvették az ízét. Már nem tudom úgy kívánni, úgy értékelni, ahogy eleinte, mikor még tiszta volt a ruhám, és reményteli a lelkem. Mikor bármit megadtam volna érte. Isten kegyetlen poénja. Önként fekszem vissza a sárba, vagy a porba, nem is érdekel melyik. Olyan jó dagonyázni az önsajnálatban. Nem soha többé nem fogom megkívánni azt a tortát.
Aztán végiggondolva belátom. Nincs más, ami éltet. Uram? Ha ezt a kihívást teszed elém, hát legyen! De tudd, hogy soha nem adom fel! Bármilyen akadályt állítasz elém, elfogadom. Legyőzöm, vagy újra elbukom. Már feküdtem eleget porban és sárban, nem bánom, ha újra ott végzem. Felállok és megszerzem amit akarok. És amit akarok, az az őszinte szerelem.
